ÉRDEKES MAGYAR RÉGI KIFEJEZÉSEK! ISMERED-E EZEKNEK A SZAVAKNAK JELENTÉSEIT? Nagyon sokat lehet belőle tanulni

A pénteki cikkünkhöz, nagyon sok hozzászólás érkezett, hihetetlenül érdekes régi magyar kifejezésekkel. Ezeket most kimásoltuk nektek. Köszönjük, mert tényleg őseink örökségei ezek a szavak,és kifejezések.

Eszter írta:
“Kaszli (fiokos szekreny ) Terebuza ( kukorica ) karinca ( koto )
Galuska ( toltot kaposzta ) pityoka ( krumpli ) rokolya ( szoknya )
Ezeket a szavakat a nagymamámtól halottam ok is
Szekelyfoldiek voltak vagy is bukovinaiak”

Ernő írta:
“Tudja-e valaki az “östök” szó jelentését?”

Ágnes írta:
“Tessék székelyföldre látogatni.
Még ma is használt szavak , sőt élőben is lehet látni meg hallani a tórnácot , kredencet , kasztent , nyári konyhát , stb.
Most is kantárosfazékba viszik a tejet , dézsába teszik a káposztát . Nyoszolyók vigyázzák a menyaszonyt , na meg kontyoló pálinkát isznak az asszonyok.”

Rita írta:
“Tél van.Olvasva soraid gyermekkorom, kedves téli emlékeim elevenednek meg.Erdélyben egy picike mesebeli falucskában-Homoródkarácsonyfalván éltek imádott nagyszüleim.Mikor beköszöntött a tél Papó lecipelte a “hí”-ból az osztovátát az egyik szobába.Mellette töltöttük aztán a legtöbb időt.Nannyó “felvetette”rá a fonalat,előkészítette a “nyüst”-öt-előszedte a rongyoszsákokat-ollókat,jöhetett a munka.Mi gyerekek vágtuk a rongyot,tekertük gombolyagba,nannyó szőtte a szőnyegeket,majd a “szőttes”t,amiből készült törülköző,asztalterítő, “szervét” is,hogy legyen lányunokáinak a “stafìrungba”Szép szineseket.Mögötte a kályhában pattogott,lobogott a tűz.Nannyó pihenés gyanánt, “surc”ába szedett almát,diót,hozott házi kenyeret,csemegéztünk.Forró kályhatetőre került a hámozott almahéj,fenséges illat terjengett.Papó este csatlakozott hozzánk,miután megfejte a tehenet és kantáros fazékba szűrte a “sétár”-ból.Bejött a szobába,levetette “stvetter”-ét,majd “lájbi”-ját,letekerte lábairól a “kapcát” és mesélt.A nyárról,az “esztenáról”,a “takarás”okról,a lópatkolásról,edény”cinezésről”….”

Liliána írta:

Nagyon szép! 🙂 Anyukámtól nagyon sok régi kifejezést hallottam, Őt a mamája nevelte így. Párom egyszer kinevetett mert nem tudta mire mondom, hogy ”kalincs”. Vannak szavak, amik alapból jönnek, másnak már érthetetlenek.”

MAGYAR ŐSTÖRTÉNET! ITT VAN KINIZSI PÁL FELESÉGÉNEK SZÖRNYŰ ÉS MEGDÖBBENTŐ TITKA! SZÖRNYŰ TETTEKET KÖVETETT EL

Magyar Benigna (1465 körül – 1526) a magyarországi reneszánsz korának egyik ismert nőalakja, Kinizsi Pál felesége. Imádságos könyve Festetich-kódex néven ismert.

Élete:
Hunyadi Mátyás hadvezérének, az Abaúj vármegyei nemesi családból származó Magyar Balázsnak a leánya. Az 1480-as években apjának fogadott fiához, az európai hírű hadvezérhez és nagyerejű vitézhez, Kinizsi Pálhoz ment nőül. Édesapja halála után (1490) Benigna és Kinizsi Pál kezén roppant birtokok halmozódtak fel, azonban örököseik nem születtek, így a Kinizsi-Magyar vagyon szép része a hadvezér fegyvertársára, Szapolyai Istvánra szállt. Magyar Benigna ezután még kétszer ment férjhez (hozományként mindkét újabb házasságába magával vitte a nagyvázsonyi uradalmat), előbb kamicsáci Horváth Márk neje, majd pedig egy ifjú hozományvadász, Kereki Gergely felesége lett. Ez utóbbinak egy félrelépése kiderülvén, élete szerencsétlen véget ért: Benigna asszony szolgáival várának bástyájáról Kerekit a mélybe dobatta.

A gyilkosságot királyi kegyelem követte, amit Benigna atyja és első férje dicső tetteinek köszönhetett (első férje, Kinizsi Pál talán az egyetlen olyan ismert hadvezér a magyar történelemből, akiről tudjuk, hogy hadakozásait csak győzelmek kísérték. A XVII. századi történetíró, Istvánffy Miklós is feljegyezte róla, hogy hadi vállalkozásait ritka szerencse kísérte).

Magyar Benignáról a magyar művelődéstörténetben is találunk adatot: a férje által alapított nagyvázsonyi pálos kolostorban készül el 1493 körül magyar nyelvű imádságos könyve, az úgynevezett Festetich-kódex, majd pedig húsz évre rá, 1513-ban egy M. nevű, ugyancsak pálos szerzetes készíti el a ma Czech-kódexként ismert, újabb magyar nyelvű imádságos könyvet Benigna számára. A három férjét túlélő asszony a mohácsi csata évében egy felvidéki kolostorban hunyt el 1526 ban.[2]

Forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Benigna

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! Ez az én vallásom, ez az én életem,

MAGYAR HISZEKEGY – Mert a haza nem eladó!
Elmondja: Szeleczky Zita

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!
Ez az én vallásom, ez az én életem,

Ezért a keresztet vállaimra veszem,
Ezért magamat is reá feszíttetem.
Szeretném harsogni kétkedők fülébe,
Szeretném égetni reszketők lelkébe,

Lángbetűkkel írni véres magyar égre:
Ez a hit a fegyver, hatalom és élet,
Ezzel porba zúzod minden ellenséged,
Ezzel megválthatod minden szenvedésed.

E jelszót, ha írod lobogód selymére,
Ezt, ha belevésed kardod pengéjébe,
Halottak országát feltámasztod véle.
Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted,

Munkás, ki ennek élsz, boldog jövőd veted,
Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.
Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél,
Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél,

Magyar, e szent hittel mindent visszanyertél.
Mert a hit az erő, mert aki hisz, győzött,
Mert az minden halál és kárhozat fölött
Az élet Urával szövetséget kötött.

Annak nincs többé rém, mitől megijedjen,
Annak vas a szíve minden vésszel szemben,
Minden pokol ellen, mert véle az Isten!
Annak lába nyomán zöldül a temető,

Virágdíszbe borul az eltiport mező,
Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.
Napsugártól fényes lesz a házatája,
Mézes a kenyere, boldogság tanyája,

Minden nemzetségén az Isten áldása.
Magyar! te most árva, elhagyott, veszendő,
Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő,
Magyar legyen hited s tied a jövendő.

Magyar, legyen hited és lészen országod,
Minden nemzetek közt az első, az áldott,
Isten amit néked címeredbe vágott.
Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,

Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este,
Véreddé hogy váljon az ige, az eszme:
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!”
“Ámen.”

Papp Váry Elemérné, (Sziklai Szeréna), költő

Egy ősi magyar, régen elfeledett foglalkozás – így kereste a kenyerét sok szegény ember a Tiszántúlon, a Berettyó, Kraszna és a Túr vidékén! >>>

Ősi szakmák, elfeledett foglalkozások – A rákászat.

A felsőbbrendű rákok osztályának a tízlábú rákok (Decapoda) rendjéhez, ezen belül az Astacidae családjához tartozó faj, a folyami rák vagy más néven nemes rák. Régen sok halásznak, pákásznak megélhetést biztosított a rákászat vagy sok esetben jó kereset kiegészítésnek bizonyult. Sajnos hazánk vizeinek rák állománya jelentősen megfogyatkozott már a múlt század elejére is, ezért mára teljesen kiveszett a rákászat, mint foglalkozás és mára már csupán néprajzi és kulturális jelentőséggel bír. A következő sorokban láthatjuk, hogy a néprajzkutatóink hogyan vélekedtek a rákászatról mint foglalkozásról.

Rákászás
Dr.Ecsedi István – 1934
Így ír erről: „Osváth Pál(1875) – A rák az Alföld tiszántúli részének folyóiban és tavaiban régen nagymértékben tenyészett. Bakonszeg község címerében most is ott a két rák. Osváth Pál azt írja, hogy Komádi utcáin mászkáltak a rákok. Sárrétről – Debrecenbe hozták eladni őket és szagos volt a haltól és a ráktól az utca.
Komádiból ered az a közmondás „Elverte a jég a rákot”. Ez a közmondás Osváth szerint onnan van, hogy a bírák a felettes tisztviselőknek mindig hal és rák ajándékkal kedveskedtek. Egyszer azonban elfelejtették az ajándékot. Midőn a komádi bírót a főszolgabíró ezért tréfából felelőségre vonta, a bíró zavarában azt mondta “elverte a jég”. Osváth azt is tudja, hogy az 1839. évben megégett komádii templom karzatán egy koszorú volt faragva és ebben a koszorúban négy veresre festett rák volt. Ma már nincs meg.

Én még jól emlékszem, hogy néhány évtizeddel ezelőtt
nagy délnyugati vihar után Debrecen utcáin rákok mászkáltak. Ezeket a szél hozta és ejtette le, mi gyermekek pedig nagy gyönyörűséggel szedtük össze. Bár a magyar népmondás azt tartja, hogy az volt a legbátrabb ember, aki a rákot először megette, a rákfogyasztás az urak asztalán gyakori és jó falat volt. A rákleves ma is nagyon kedvelt eledel. A háziasszonyok azt tartják, hogy a rák csak az ‚‚”r”es hónapokban (január, február, március, április, szeptember, október, november,) jó.”

A nép nem ette a rákot, mert nem volt húsa, nem volt rajta mit falni. Mára már eléggé kipusztult a rák, pedig most van igazán nagy divatja a fogyasztásának. Ma már ritkaságnak számít a rákfogás egyszerűségénél fogva roppant érdekes.

„Rákászás”-nak nevezi a nép a rákfogást, a szegény ember pedig mindenféle eszköz nélkül rákászik.

1, Belegázol a magyar, a a Berettyó, Kraszna, Túr folyókba, a kezével jó mélyen benyúl a padmalyok alá vagy a víz alatti odukba, jól megkotorássza, ha a kezébe akad a rák, akkor kiveszi, nem foglalkozik azzal sem, ha egy rák megcsípi a kezét az ollójával.

2. Pókával is fogtak rákot. A vesszőnek a végét meghasítják és ebbe jó büdös májat tesznek, majd beleeresztik a vízbe. A rák azonnal rászáll a csalira és ekkor óvatosan felhúzzák a vesszőt a rákkal együtt.

3. Tál alakú vessző fogóval, amelyre madzagot kötnek, a közepére ugyancsak büdös húst tesznek, amire azonnal rámegy a rák és vele együtt kihúzzák.

4. Az ócska szita-rostakérget használják fel rákászásra a Berettyó mentén. Madzaghálóval vagy fűzfagallyal befonják ennek az alapját és erre teszik a szagos májat. Három zsineget tesznek a felső részére, mely kantárszerűen fut össze. Egy madzag egyenesen felfelé nyúlik, ezt kötözik a rúdra és a vízben ezen függ a rákfogó. Úgy veszik ki, hogy egy ócska patkót kötnek a keretre három egyenlő távolságú helyre. Az egyébként könnyű kérget ez a három patkó lehúzza a vízbe. Szintén egy darab májat tesznek a fonadékra, még a leeresztés előtt, erre rámegy a rák, de már nem tud elmenekülni.

Egy-egy három-négy tagból álló rákásztársasága Berettyóba vagy az Érbe lerakott ilyen rákfogóból húsz-harminc darabot és így sokszor szerencsés fogásban volt részük..
5. Rácsával. Így nevezték az Alföldön azt a külön erre a célra használt szerszámot, amellyel kizárólag rákot fogtak. Feltételezhető, hogy elnevezését a rács szóból származtatják. Sajóról került a Déri múzeumba egy ilyen rácsa. Ez egy egyszerű szerszám, ugyanis hálóval van be vonva egy 40 cm. átmérőjű hordóabroncs. Négy darab 10 cm. hosszú madzag kantárszerűen egy csomóba össze van kötve, a kör szélén egyenlő távolságban,és ebből felfelé egy 65 cm. függesztő vékony zsinór jön ki. Arra való ez a hogy rákötik ezt egy két-három méter ág végére és ennélfogva eresztik a vízbe. Természetesen egy nagyobb szagos májat tesz a szerszám közepébe a rákász, azután vízbe ereszti, megerősíti és vár a parton. A rák rámászik a májra és nekiáll elfogyasztani, ekkor a rákász óvatosan kiemeli a vízből és leszedi a rákot. Legtöbbször a rákász nem csak egy rácsát, hanem öt-tíz darabot is kivet, mert így sokkal nagyobb az esélye. Matolcson például rácsának nevezik a tenyérnyi nagyságú kagylót.
6. Hálóval. Hálóval fogják a csegei halászok a rákot, belevetik a vízbe, amibe beleakad a rák, utána kihúzzák a hálót és leszedik róla a rákot. Maklári Sándor öreghalász azt mesélte, hogy, hogy annak idején Tiszacsegén, Ároktőn, Dorogmán a nagyhalászat alkalmával a hálóba olyan sok rák került, hogy három-négy óráig szedték ki belőle.
Ma is nagyon kezdetleges, de ötletes rák- fogót használnak a Túr folyóban. Meghasítanak egy szál vesszőt, ebbe pedig szöszszel beszőtt gilisztát kötnek, amelyet azért kell beszőni, hogy ne tudják a rákok leenni a fáról . Beleeresztik a vízbe az így felcsalizott vesszőt, a rák észreveszi a csalit, majd rákapaszkodik és bontogatja, amikor észreveszi a rákász kihúzza a vízből a vesszőt a rákkal együtt és zsákba rázza.

Rák az asztalon
Lábadi Károly – 1987
Nagyon régóta fogja és fogyasztja a rákot (Cancer) a magyar. Földrajzi nevek is megörökítik a rákászóhelyek emlékét. Ránk maradt egy XVI. századi rákfőzési feljegyzés is, az 1510 körül keletkezett Margit-legendában, hol leírta Ráskai Lea , hogy a XIII. századi szigeti konyhán, amikor Szent Margit apácatársa, Szabina, rákot főzött: „íme a fazék meggyullada mindenestül, kiben valának a rákok. És mikoron e Szabina nem merné kivenni a fazekat a szénből, Szent Margit asszony azon időben juta a konyhára. Mikoron ezt látná, hogy nem merné kivenni a fazekat, legottan Szent Margit asszony az ő kezét veté a lángnak közepébe és kivoná a szénnek közepéből. De Szent Margit asszonynak sem kezét, sem ruhájának szőrét nem égeté meg” (Arpád-kori legendák és intelmek 1983. l.17.)
Nem maradtak fenn ehhez hasonló régi források a rákfogásról és -főzésről a Drávaszögben, de mindig is igen kedves és fenséges zsákmánya volt a folyami rák, a kopácsi halászoknak. Csak akkor lehetett kifogni, ha az ollója elérte már a tíz centit. Nem készítettek külön rákfogó eszközt.de ha a varsába vagy hálóba több rák bekerült, akkor sem adták el, hanem hazavitték gyermekeiknek, akik csemegének tartották, annak ellenére, hogy a halkereskedők szívesen fizettek volna érte. Ezenkívül a felnőttek és a gyerekek is, még ősi módon, kézzel is fogták a rákot. Ab tiszta, sekély vízben könnyen észre lehetett venni a nem túl gyors rákokat, természetesen jól ismerték a rákfogó helyeket a halászok. „Ősszel a fokokban, a Hullón, a Szakadásban a csigán lehetett rákot fogni, azaz ott akadtak rá, ahol tiszta, homokos mederben sok volt a kagyló, mert azt figyelték meg, hogy az ollós állatok azokon a helyeken tartózkodnak legszívesebben.”

A halászok megfigyeltek több alkalommal igen nagyméretű rákpusztulást, amelynek okára nem tudtak magyarázatot kapni.. Herman Ottó egy fajta penészgombát említ a rákpusztulás okaként, amely elszaporodik a rák testében és megöli (Herman 1887-1888.). Az jelezte a betegség megjelenését, hogy minden ok nélkül elkezdtek tömegesen gyülekezni az apró állatkák. A kopácsi vizekben egy-egy pusztulás után két-három évig alig lehetett rákot fogni.
A rákot megfőzték lobogó, forró, sós vízben, a réten bográcsban készítették el, otthon pedig nagyobb fazékban.

A rákászat – Herman Ottó 1887
„Az öreg halász szerszámos kamarájában – manapság már jórészt a hevertetés porával ellepve – reá akadunk azokra a szerszámokra is, a melyek a rákfogásra használtattak. És úgy, a mint e szerszámok a halászatiaknak függelékét alkotják, úgy van az irodalomban is: minden jóravaló halászkönyvnek a végén jut egy kis hely a rákászatnak is, még pedig méltán, mert a halászatnak minden korban mellékes kereset-ága volt.”
A halászattal mindig is szoros kapcsolatban a rák, mert a halnak való legjobb csalinak számít a horgászatban, a vedlés közben megpuhult rák, mely lehámozható, erre a halászok szerint „a hal úgyszólván vakon rohan reá. Különösen az olló és a fark húsa alkalmatos erre.”

A régi magyar konyhában a rák elég előkelő helyet foglalt el és mai napig is megmaradhatott volna, hogyha nem pusztultak volna el tömegesen..

10-15 éve, hogy a rákok áldozatul estek egy járványos betegségnek estek és olyan tömeges volt a pusztulásuk, a folyókban és a tavakban is, hogy alig maradt belőle „magnak való”. Így ír erről Hermann Ottó 1887-ben : „Ez a dögvész egy penészgombától* ered, mely a rák testében elszaporodik s végre az állatot megöli. E betegség kínja legtöbbször ezrével kergeti ki a rákot a partra, hol hánykolódások közt rakásra pusztul; később, rothadó testével az egész környék levegőjét megrontja.”
Így veszett ki a Duna, Tisza, Balaton s más vizek rákja, vagy annyira megritkult, hogy bizony sok évnek kell eltelnie, míg ismét felszaporodik. A rák magyarföldön elsősorban „a forrásterületek patakjaiban, nagy akadályokba ütköző folyókban – péld. a Krasznában az Ecsedi lápba való feloszlásáig, – némely elrekesztett tavakban – péld. a Borsodmegyében fekvő Felső- és Alsó-Hámor között fekvő pompás hegyitóban – maradt meg.”
„A forrásterületek kisebb patakjaiban a legősibb mód szerint rákásznak, meglábolva a vizet, kézzel tapogatják ki a rákot kövek alatt, gyökerek között és a part lyukaiban. Mélyebb folyások körül az úri rákász meghasítja a babkarókat s a hasítékba szagos máj és tüdődarabokat csiptet és sorba beállítja őket a vízbe. A rák reámenve a csalira, mozgatja a karót, mire a rákász lassan, óvatosan megemeli s egy szákkal alája merít.
Komárom rákászata még a század első felében is hires volt, s különösen a Zsitvatorok volt az, a melyben a rák úgyszólván hemzsegett. Pár óra alatt 600-1000 rák került a szárazra s a rákászat általánosan kedvelt mulatság volt.
A komáromi rácsa vasabroncsra kötött tálszerűen bemélyedő, aprókötésű, – még ma is található – sokszor méter átmérőjű háló volt, melynek közepébe nyers, szagos húsdarabot kötöttek. Az abroncsról három zsineg indult, feljebb egyesült s egy erősebb zsinegbe ment át; ez volt a rácsa kantárja, a melynél fogva a hálót a vízbe bocsátották s onnan – a “jó időkben” telve – felvonták. Ez a rácsa nem csak magyar, mert Európa nyugatán szerte dívik.
Más a Kraszna szegény, mezítlábos halászának a rácsája. Mondhatni, hogy minden izében ősi zamatú egy szerszám, amelyen egy szál fonal sincsen; mert az egész a fűzfa ágából, a fonadéka, kantárja pedig a fűzfa háncsából készült. E szerszám karisnyáját megrakja a rákász a felhasított vízi kagylóval, hogy a fonalak alá dugdossa. Így ereszti be – karóvégről – a vízbe, hol a rák megszállja.”

Szövegforrás: horgaszat.hu