Szponzorált linkek:

Az ökörítófülpösi húsvéti bál >> A legtragikusabb kimenetelű magyar táncmulatság >>> 312 ember vesztette életét azon az éjszakán! Még ma is mindennap beszélnek a helyiek arról, hogy mi is történt ott valójában >>>

Hirdetés:

Az ököritófülpösi táncmulatság – borzalmas és megmagyarázhatatlan tragédia, amint ma is naponta emlegetnek a helyiek, pedig több mint 100 éve történt!

Fotó : pixabay

A valaha volt legtragikusabb kimenetelű magyar táncmulatság >>>
Pusztító tűzvész Ököritófülpösön.

Ököritófülpös címerében egy égő csűr látható, ez egy olyan szörnyű emlék a falu történetében, ami örökké megmarad. Ez az esemény a falunak egy borzalmas tragédia emléke, az országnak pedig egy üzenet volt az újrakezdésről. Pont ma 100 éve gyulladt meg hogy a húsvéti bálin kigyulladt egy lampion Ököritófülpösön.

Több száz éve kegyetlen események sújtják ezt a települést, a határait 1238-ban még IV. Béla jelöltette ki, de lakosai számára az utolsó száz év történései igencsak komorak voltak. Pont ma van a fekete centenáriuma annak a szörnyű eseménynek, ami 1910. március 27-én történt, ekkor gyulladt rá a csűr a húsvéti bálozókra. A tűzvészben összesen háromszáztizenkét ember vesztette életét és kilencvenkilenc ember sérült meg. Ez volt Európában a kor legtöbb áldozatot követelő katasztrófája , majd két év múlva ütközött neki a Titanic a jéghegynek… Az egész kontinenst bejárta tűz híre, de a kollektív tudat legmélyebb rétegeibe természetesen az emléke csak itt, Ököritófülpösön rögzült.

„Napjainkban is folyton beszélnek a katasztrófáról — mondja Kukucska Mihály, a helyi közmunkások vezetője. — Persze többféle változat is kering a tűzről, az egyik szerint például valaki szándékosan bezárta a csűr ajtaját, azért rekedt benne, s azért is halt meg annyi ember.”

Most is a temető rendbetételén több asszony is dolgozik, alig pár lépésre a nagy sírkőtől, melynek tövében összesen százhuszonhat ember nyugszik. Ez tulajdonképpen egy olyan tömegsír, ahová azokat a maradványokat hozták, akiket közvetlenül a tűz után nem tudtak azonosítani. A falu közepén volt a hatalmas csűr és Schwarz Benjámin volt a tulajdonosa, akárcsak a mellette levő kocsmának. Konvojban közel harminc szekér hozta ki a tragédia helyszínéről az azonosíthatatlan összeégett emberi testeket, maradványokat a temetőben megásott közös sírba. Azonnal eltemették az áldozatokat, de Bálint István helytörténész szerint, alig két nap múlva ki kellett nyitni a sírt, olyan borzalmasan bűzlött, akkor meszet öntöttek az oszlásnak indult testekre, azután pedig visszalapátolták rájuk a földe, és pontosan száz éve pihennek itt.

„Nagyanyám is ott táncolt a bálban, tizenhat évesen — magyarázza a sírt tisztogató Tardi Pálné. — Ki tudott menekülni. De egy tüzes, parázsló fadarab ráesett a homlokára, a sebet egész éltében látni lehetett a bőrén. Tudok egy terhes asszonyról, aki szintén ott volt. Megmenekült ő is, de olyan sokkot kapott, hogy egész életére néma maradt a gyereke.”
„Ezt a tragédiát a falu sohasem felejti — teszi hozzá –, az iskolában minden évben megemlékeztünk a tragikus bálról.”

„Szép és új ravatalozója van a temetőnek. Ha lehet szép egyáltalán egy ravatalozó… Mellette ott a lélekharang lába, egyelőre üresen, nem lakik benne semmi. Horváth László polgármester úgy tervezte, most, a századik évfordulón szólaljon meg itt először az új harang. A hatvannégy éves férfi azonban meghalt, egy hónappal ezelőtt.”
Móricz Zsigmond is megörökítette a tragédiát A fáklya című művében előbb, de előtte a Nyugatban is írt róla. Egyesek azt állítják, hgy az író nem járt sohasem Ököritófülpösön, csupán a környékbeli hírekből dolgozott, de mások azt állítják, hogy igenis ott volt a faluban a tűz után. Azon a nevezetes estén tizennyolc környező falu fiataljai báloztak a csűrben, de az akkori szokás szerint a lányokat a szülők is elkísérték. A szomorú események krónikája azóta is ezernyi változatban kering, Bálint István, a helyi általános iskola nyugdíjas igazgatója és helytörténésze szisztematikus kutatómunkával próbálta kideríteni a tragédia minden apró részletét. Mindent megtett azért, hogy tisztázza azokat a félreértéseket, és hamis, eldeformálódott elemeket, amelyekkel az idő múlása során megváltozott a krónika.

Hirdetés:

„Igaz, hogy csak 1954-ben kerültem a faluba, de a családunkban mindig beszédtéma volt a tűzvész, mert a környéken is tudott róla mindenki” — mondja Bálint István.
Ököritófülpösnek akkor Szatmárököritó volt a neve., és a falu életében hatalmas eseménynek számított, de még az egész környék életében is , hagyományos húsvéti bál, Bálint István szavaiból kiderül, hogy Szatmárököritó pedig különösen meg akarta mutatni, micsoda esemény megszervezésére képes, mert akkoriban a szegény falvak közül is a szegényebbek közé számított.

„Egy korona volt az egyéni belépő, a családi pedig három — magyarázza a helytörténész. — Hatszázötven ember gyűlt össze a szépen feldíszített csűrben, ahol egyébként fent volt még a szüreti bál dekorációja. Két zenekar játszott felváltva, egy fúvós- és egy vonósbanda.”

Kora estére már 460-470 korona gyűlt össze a belépőkből és a zenekaroknak a dobogót a csűr egyik végében, a nagy kapu előtt állították fel. Egy hosszú lócát tettek a bámészkodó szülőknek, rokonoknak, a másik végében levő kapu előtt pedig, azt lehet tudni, hogy ezt a kaput be is támasztották kívülről. Az akkori szokás szerint lóca, pad volt körbe, a falak körül mindenütt. A vendégek egy kis oldalsó ajtón jöttek be és itt fizetni is kellett a belépéskor. Lampionok világították meg a csűr hatalmas terét, amelyek főként disznóhólyagból készültek és gyertya világított bennük. Remek hangulatban folyt a mulatság, hatalmas volt a báli jókedv. A jókedvű forgatagban egy kiszáradt hólyag fala valahogy tüzet kapott a benne égő gyertyától. Ekkor a szabadságos közhuszár, Pongó Dániel kirántotta a kardját, és rásuhintott a hólyagot tartó spárgára, mert el akarta vágni, hogy essen le a hólyag és eltapossák a tüzet csizmáikkal. Csak azt nem tudta, hogy nem spárgával volt rögzítve a hólyag, hanem dróttal, így a kard nem tudta elvágni, és a suhintás következtében fellépő tehetetlenségi erő fellendítette az égő hólyagot a szalmatetőfelé, ami azonnal lángra lobbant.

Rettenetesen gyorsan elterjedt a tűz, ls pillanatokon belül kezdtek aláhullani a tetőszerkezet égő darabjai. Óriási pánik tört ki, először az oldalsó kis ajtón próbáltak menekülni, de az teljesen betorlódott a menekülőktől. Mint az elején írtuk teljesen használhatatlan volt, a csűr egyik végében levő kapu, mert ott állt a zenekaroknak állított nagy dobogó, és a nehéz lóca ott volt a szemben levő kapu előtt, nem beszélve arról, hogy kívülről be volt támasztva. Ezt a kaput azért sikerült áttörniük a rémült menekülőknek, de sokan elestek a lóca miatt, és ezért pillanatok alatt hatalmas lett a torlódás. A szemtanúk elmondása szerint másodpercek alatt legalább két méter magas, élő emberhegy alakult ki és bedugult ez a kapu is. Itt, aki alul volt, az menthetetlenül megfulladt, aki pedig felül, azt pedig megölték az égve aláhulló gerendák, és a perzselő lángok. Nagyon nagy baj volt az is, hogy a legkritikusabb percekben, a tüzet látva erőnek erejével is be akartak menni segíteni azok, akik kint levegőztek és természetesen a bentiek pedig szerettek volna kifelé menekülni. Káosz, pánik, ugyanazon a kis ajtón és ugyanazon az áttört kapun próbáltak egyszerre be és kijutni az emberek. Akik a csűr közepén ragadtak, és elkerülték őket a lángolva aláhulló gerendák, azok pedig a kavargó füsttől fulladoztak. Iszonyatos drámák játszódtak le azokban a szörnyű pillanatokban. Például egy apának, aki kint volt, sikerült bejutnia és ki tudta hozni az egyik lányát. Ezután pedig azonnal visszament a másik lányáért, de sajnos vele már nem tudott kijönni, ezért mindketten odavesztek. Valaki másik személy már a nyolcadik embert mentette ki sikeresen, de amikor visszament a kilencedikért, bennrekedt ő is , és szörnyethalt vele együtt. Egy férj az emberkupacról tizenöt embert rángatott le, amikor alul megtalálta a feleségét, már sikerült megfognia az asszonya kezét, de ekkor újabb testek zuhantak rájuk és így ő is meghalt. Először a csendőrök érkeztek a tragédia hírére a helyszínre, majd a főszolgabíró Csengerről. Később érkezett három orvos Mátészalkáról, kettő pedig Csengerről.
„Úgy tudni, a főispán azt mondta, ő addig nem jön a helyszínre, amíg el nem temetik a halottakat. Az alispán pedig visszautasította a budapesti mentők segítségét” meséli Bálint István.

Móricz Zsigmond pedig azt hangsúlyozta ki,, hogy milyen óriási volt a tragédiával kapcsolatosan, az úri Magyarország közönyét.

” A környező falvakat is ideszámítva egy hétig tartott az áldozatok temetése. Amúgy pedig öt évig nem soroztak katonát a faluból, hat évig nem volt esküvő, tíz évig nem rendeztek semmilyen bált sem Szatmárököritón” — teszi hozzá Bálin helytörténész.

Az első világháború után a helyszínen állított a falu emlékművet a tragédia áldozatainak. Azóta is minden évben megemlékeztek a tűzről, még Rákosi idején is. Azóta is kimennek az emberek a zemetőbe a tragédia évfordulóján.

Admin

Hirdetés: